Tavasszal, a műcsalis horgászat feloldása után nagyon jókat horgásztam a Balatonon nimfával, keszegre. Május elején inkább a süllőket kerestem és addigra a keszegek is leívtak, júniusban elkezdett a víz melegedni és egyre nehezebb volt tüskéshátút fogni, ezért ezután már inkább a keszegeket kezdtem el keresni.

Főleg nádfalak és hínár mezők előtt kerestem és fogtam a halakat, de az sem volt ritka, hogy a partmenti kövezésről láttam a felszínen cirkáló vörösszárnyúakat. Bár a víz nem volt nagyon hideg, azért barátságosabb volt gázlóban horgászni, de gyakran csónakkal közelítettem meg a jobbnak vélt helyeket. Egészen július közepéig sok szép halat lehetett fogni, de utána annyira felmelegedett a víz, és emiatt sok helyen annyira felnőtt a hínár, hogy a csalit sem lehetett bejuttatni a vízbe, nemhogy halat fogni!

Érdekes módon az időjárás alig befolyásolta a horgászatot. Napos és felhős időben is volt kapás, szépen jöttek a halak. Néha a felhős idő kifejezetten előnyt adott, mert ekkor a sima és tiszta vízben könnyebben ki lehetett szúrni a halakat.

A szél viszont nagy ellenségnek bizonyult, a nádfalak előtt ilyenkor szinte lehetetlen vállalkozás volt a pontos dobás és a halakat is sokkal nehezebben vettem észre. Ugyanakkor egy-egy szelesebb nap után, a zavarosabb vízben könnyebb volt becsapni a nagyobb halakat.

A legnagyobb örömöt a dévérkeszegek adták. Belefutottam egy-két igazán nagy halba és ennek okán sok élménydús fárasztásba. A dévérkeszegek legtöbbször töréseknél, kövezéseknél helyezkedtek el, ha egy csoportot megtaláltam, onnan akkor akár hét-nyolc darabot is ki lehetett szedni.

Ezeken a helyeken nagyobb méretű giliszta utánzatokkal horgásztam és hullámos vízben szükségesnek bizonyult a 4mm-es fej is. Felhős időben a dévérek feljöttek a felszínre és hatalmas rajokat lehetett a tükörsima vízen észre venni. Csónakkal könnyen a közelükbe tudtam kerülni, de nagyon ijedősek voltak, egészen apró nimfákkal lehetett csak őket megfogni. Apró aranyfejű, piros testű legyek voltak a legfogósabbak, a nagyobbakat is ilyen apró csalikkal csaptam be. Szórakoztató volt a rajok után evezni és egy-két szép halat fogni!

Felhős időben különösen fontos azonban, hogy a halak ne vonják el teljesen az ember figyelmét és fél szemmel mindig figyelni kell az időjárás változásaira, mert bármikor feltámadhat a szél.

A vörösszárnyúak teljesen máshogy viselkednek, mint a dévérkeszegek. Főleg nádfalaknál, hínárfoltokban és sekély részeken lehet őket megtalálni. A kisebbek akár tizenöt fős rajokban is úszkálnak, a nagyobbak kisebb, két-három egyedből álló rajokban keresik táplálékukat. Könnyen észrevehetőek, amikor a vízfelszínen tartózkodnak. Hatalmas tolóhullámokkal és nagy szedésekkel árulják el magukat. Amikor lejjebb tartózkodnak, akkor sem gond őket megtalálni, mert egy-két példány feljebb úszik és akkor a tapasztalt horgász könnyen észreveheti őket. Szinte bármit megesznek, amit eléjük kerül és befér a szájukon. Zavarosabb vízben szükségesek a nagyobb méretű, nagyobbat csobbanó csalik, tiszta vízben a narancssárga és piros színű apró nimfák nagyon jól működtek. Amikor a felszínen tartózkodtak, akkor szárazléggyel is át lehetett őket ejteni és könnyebb volt így a nagyokat kiszelektálni. Legtöbbször polibogarakat használtam, mert így nem kellett a szárítással foglalkozni. A polibogarakat azért szeretem, mert nagyon gyorsan köthetőek, így nem sajnáltam annyira, ha esetleg egy hosszabb dobásnál a nádasban végezte egyik-másik.

A felszerelésem nagyon egyszerű volt. Egy 4-es erősségű kilenc lábas lágybotból és egy egyszerű wf-es úszó zsinórral töltött orsóból állt. Az vékonyodót magam kötöttem, ami általában egy kicsivel volt hosszabb, mint a bot. A tippet jellemzően 0,14-0,18 fluocarbon volt. Azért preferálom a fc előkét, mert sokkal strapabíróbb és gyorsabban is süllyed, mint a monofil.

A legyek, mint azt már feljebb leírtam, apró nimfák, giliszta utánzatok és polibogarak voltak. A nimfákat 2-2,5mm-es fejjel kötöttem, 16-18-as horgokat használtam. Az aranyfej opálosabb vízben nagyon hatásos volt, de tiszta vízben a mattfekete fej vált be és a matt drót is sokat számított, szerintem. Féreg utánzatot kötöttem zseníliából és squirmy anyagból is. A zsenília jobban bevált, mert sokkal jobban bírta a gyűrődést és a sügerek sem tudták szét rágni. Mivel ezeket általában mélyebb, zavarosabb vízben használtam így 3,5-4mm-es narancs vagy piros fejjel kötöttem. A polibogarakat sok méretben és eltérő testtel készítettem, mert ha nem találtam a méretesebb keszegeket, akkor is a felszíni horgászat nagyobb élmény volt, mint nimfákkal keresni a halat.

A keszegezés nagyon jó szórakozás, mert rövid idő alatt rengeteg halat lehet fogni és a Balatonban nem ritka a harminc centiméter feletti vörösszárnyú keszeg sem.

És most már azt is tudom, hogy a keszegezésről nem mond igazat a népdal, amikor úgy szól, hogy a „pirosszárnyú keszeg nem eszik egyebet, csak petrezselyem gyökeret”, mert bizony mindarra harap, amiket fent bemutattam.

Mindenkinek ajánlom, hogy próbálja ki a balatoni keszeghorgászatot, mert csodás élményben lehet része és rengeteg tapasztalatot szerezhet.

Szeressük és védjük és vizeinket, óvjuk környezetünket!